Márai Sándor: Csutora (részlet)

CAVE CANEM! (Óvakodj a kutyától!)

Óvatosság, olvasó! Kutyatörténet következik.

Meg kellene tudni, mifajta gyengeség az, mely írókat, a legfinnyásabbakat is, pályájuk során megejt néha, hogy figyelmüket és szándékukat örök s magasrendű modelljük: az ember felől a teremtés alacsonyabb rangú statisztái felé fordítsák? Az ilyen írások hangjában van egy kevés leereszkedés. A költő kegyesen s jóindulattal pillant le az élet alacsonyabb szférái felé, talán megdöbbenten vagy kiábrándultan a tragikus játéktól, mely a kétlábúélet homlokmagasságában szemei elé tárul-, de mindenesetre jóindulattal s elnéző fanyalgással pillant le a mélybe, ahol, a teremtmények rangsorának egyik alsó fokán, az ártalmatlan, távoli és kezdetleges rokon, az állat figyel feléje. Aha, kutya!... - gondolja leereszkedéssel. S füttyent, és sétára indul vele.

Séta közben, míg az alacsony rangú barát előre- és hátraszaladgál, s felborzolt szőrrel, hegyes fülekkel, farkcsóválással, s mindenképpen elmondhatatlan buzgalommal és izgalommal tart szemlét a világban, ír leveleket egyes meghitt fatörzsek tövébe, s átnézi itt-ott egy utcasarkon a napi postát, az író gyanakodva észleli, hogy a kutyaregény kísértésének válságos pillanata elérkezett az ő életébe is. Az író, aki a polgári világban újságíró, s csak élete fennhéjázó pillanataiban illeti e fennkölt címmel magát, kellemetlen érzéssel érzékeli a kísértést, és igyekszik elhárítani. Aha, kutyaregény!... - gondolja újfent. S aztán: úgy látszik, baj van, ha te kutyaregényt akarsz írni. Így mennek, gondolataikba elmerülten, a kutya és az író a Vérmező felé. A nyolcfokos lépcső peremén, ahol bekövetkezik a megváltó pillanat, s az író leoldja a pórázról a kutyát, mely egyetlen tébolyodott ugrással, robbanásszerűen zuhan a mélybe, mint az öngyilkos, s mintha rakétaerő röpítené, átadja magát a mozgás észveszejtő szédületének és gyönyörének, az író megáll, utánanéz az alacsony rangú barátnak, melyet így elragadott a szenvedély, rágyújt, és fejét csóválja. Most már tudja, hogy itt a pillanat, elkerülhetetlenül, mikor kutyaregényt kell írnia. Ez nem tetszik neki. Baj van, gyáva vagyok az emberekhez, gondolja. Ez a pillanat, szinte történelmien ez, gondolja még, mikor egy kisebbfajta író nem is írhat már egyebet, csak kutyaregényt. Úgy érzi, ez a válság. Arra gondol, hogy mindeddig becsületes iparkodott lenni és hű maradt az emberekhez. S most először nincsen kedve becsületesnek lenni és hűségesnek maradni az emberekhez.

Kutyaregényt, miért ne?... - gondolja most már könnyebb szívvel, mint aki tudja egy friss rögeszme okát; botját suhogtatja, s a fanyar és nedves levegőt, mely párásan tapad a nagy mező felett, mélyen tüdőre szívja. Klasszikus kutyaregények és magas példák jutnak eszébe, s ez a körülmény kissé lehűti az első lelkesedést. Talán kötelességmulasztás kutyáról írni, gondolja még. Annyi sürgős, halaszthatatlan mondanivaló lenne az emberrel kapcsolatban... De aztán mentséget s magyarázatot keres, ami mindig a legkönnyebb, s úgy állítja be, ami e vállalkozásban szégyellnivaló, hogy az írói pálya során a kutyaregény a vasárnap, mikor az alkotó megpihen, papucsot húz, s könnyű szórakozásnak adja át magát, például rádiót hallgat vagy kutyaregényt ír. Az író nemcsak életében, de mesterségén belül sem járhat állandóan tógában és tragikus kézmozdulatokkal. Oly könnyű és olcsó ilyesmit állítani és ürügyet keresni... De most, hogy idáig eljutott, s cigarettája is vége felé jár, s a kutya, valahol a távolban, igazán csak fizikai képzetnek tűnik már, önmagáért való mozgás ábrájának, egyszerre nyugtalan lesz. Az ember nem ír ok nélkül s csak ilyen olcsó ürügy jóvoltából kutyaregényt - gondolja makacsul. A világban komor próféták járnak, akik másféle kötelességre intik mostanában az írót, mint kutyaregényre. Erre gondol, de rögtön szégyenkezik is, mert a próféták szavát különben sem érzi kötelező parancsnak; s egyszeribe szolidaritást vállal a prófétákkal szemben a kutyával, melyet az imént, politikai gyávaságból, már-már megtagadott. Szolidaritást érez a kutyával... S mert ezt sikerült így megfogalmaznia, meg-könnyebbülten s mégis izgatottan fúj egyet a párás levegőbe, nehezen lélegzik, elindul a kutya felé, s azt a különös izgalmat érzi, mint vizsga előtt, azt a hasfájással elegy izgalmat, melyet minden író észlel, ha elszánja magát, hogy nekimegy az életnek, s meg akar és mer tudni felőle közvetlenül és politikamentesen is valamit. Esetleg egy kutyán át... Ez a hasfájással elegy izgalom, amilyet az író munka előtt érez, ez az ihlet. De erről talán nem is illik beszélni.

Most már tudja, hogy van az elhatározás alján valami szégyenletes, tudja azt is, hogy nem tud kitérni előle, s tudja, hogy nemcsak az ötlet ragadja el, mert szándékát kíváncsiság s izgalom fűti át - az a kíváncsiság, mely mindig jelentkezik, ha lehetőséget lát, az élet másik területének, a nappal mögött homályosodó éjszakának szövevényes zűrzavarába pillantani. Nem, csak a kutya s az ember idilljéről adni hírt, ez csakugyan kevéssé izgalmas feladat… De talán, ha nagyon odafigyel a kutyára, megtud az emberről is valamit. S a próféták majd megmagyarázzák, mi a kispolgári benne, ha egy történelmi pillanatban, mikor az embernek kutyasora van, valaki egy kutyán át remél megtudni az ember pillanatnyi világi helyzetéről valamit.

Felemeli kezét, s int a kutyának, elszánt mozdulattal, mint aki határozott. Az a különös kényszer és erő, mely a négylábú háziállatot a szabadság rövid perceiben gyorsuló sebességű fizikai tömeggé változtatta át, e kézmozdulat hatása alatt szűnni kezd, a keringő tömeg mozgósebessége csökken, s ellenállhatatlan vonzásnak engedve, nehezen s ellenkezve, de megadja a titokzatos, delejes parancsnak magát. Lucskosan és lihegve, s mintha minden lépés fájdalmas ellenállások leküzdésébe kerülne, közeledik a kutya, s két lépésre az írótól, zihálva és feldúltan, megáll. Részegen a mozgástól, támolyogva közeledik. Most nyakába teszi az örvet az író, és vállat von. Igen, ebből kutyaregény lesz.

Néhány napon át még figyelik egymást. Most már rosszhiszemű kettejük viszonya, az író iparkodik megszüntetni minden személyes kapcsolatot modelljével, s a kutya rosszkedvű és gyanakvó. Úgy kell leírnom, gondolja, részvét és indulat nélkül, mint mindent, amit a világban láttam, mint egy bírót, nőt, papot vagy katonát. Közben meglepetéssel veszi észre, hogy meglehetős klinikai anyagot gyűjtött már össze az éveken át általában a kutyákról. Nincs semmi akadálya annak, hogy egy napon leemelje a telefonkagylót s kutyaregényt ajánljon fel a kiadónak, aki udvariasan biccent a telefonba. A prófétáknak örömük lesz, gondolja az író, mikor helyére akasztja a kagylót, papírt és tollat készít elő, s amíg a kutya lábai elé heveredik, leírja a címet: cave canem! Becsületérzésből hozzáteszi még: óvatosság, olvasó! Kutyatörténet következik.